Név: Bistir Grunwot
Nem: férfi
Faj: Hollow
Kaszt: Pap
Szövetség: Aldrich Hűségesei
Kinézet: Egy átlagos magasságú (170 cm), sovány hollow pap. Egy hollowhoz méltóan szeme fakó a haj fogalmáról már évek óta nem hallott. Aldrich amulettjét mindig magánál hordja és a szövetséghez illő templomi ruhákban jár általában.
Személyiség: Bistir egy elhivatott követője a szövetségének és mindent megtesz, hogy Aldrichot és a barátait szolgálja. Rendkívül hűséges, jó barát, de van egy kisebb problémája. Nagyon rossz a nevek megjegyzésében és sokszor keveri, hogy ki kicsoda. Ha teheti hagyja, hogy más vezessen, de ha a szükség diktálja, akkor képes saját kezébe venni az irányítást. Vágya, hogy Aldrich elismerje és inkvizítorává fogadja.
Előtörténet: Egész életem során hollowként nevelkedtem. Ha valaha ember is voltam, akkor szerintem még kisded koromban elhaláloztam. A katakombákat laktam és tagja voltam a bennük síró gyerekeknek, éjt nappallá téve gubbasztottam valamelyik cella sarkában és vártam, hogy elvigyen a halál. Nem volt se apám, se anyám, egy barátom, még csak egy ismerős arc sem. Egyedül voltam és ebből az a legszomorúbb, hogy voltam. Nem tűntem el csak szenvedtem, folyamatosan éreztem az éhség kínló fájdalmát, a magány szorongató érzését a torkomban.
Néha volt, hogy valaki elsétált mellettem, átlépett rajtam, de sosem szólítottak meg, kivéve egyszer. Az egyik pap nem vett észre és véletlen elbotlott bennem. Harangját elejtette, majd miközben kutatott utána a társához beszélt, aki köntöse alatt kuncogott a baklövésen.
- Egyre több értékfosztott van a katakombákban, azt sem tudom már mit kéne tenni velük.
Beszélt úgy általánosságban, de mivel életem nem volt túl tartalmas minden szavára figyeltem. Fejemet felé fordítottam. Nem vett észre és társa válaszolt.
- Aldrich azt mondta, hogy beszéljünk a reménytelenekhez, talán tudnak valamit.
A harangját megtalálta az első pap, majd felém nézett. Észrevette, hogy figyelek. A társára nézett először, majd vissza rám.
- Figyeld milyen kíváncsi a kölyök.
Jegyezte meg nevetgélve, majd hozzám kezdett beszélni.
- Mondd csak, kölyök, véletlen nem láttál valami ilyesmit a közelben?
Egy tekercset vett elő. Figyeltem az elővételének minden neszére, élveztem annak pillanatait, hogy történik körülöttem valami. A tekercset kibontotta, majd egy véset volt megtalálható rajta. Valami három ágú szigony szerű, nem tudtam akkor még, hogy a Vér Testvériség jele volt. Életemben nem láttam... mert nem láttam semmit a földön és rajtam mászó gusztustalan rovarokon kívül. Nem akartam azonban, hogy a pillanat véget érjen, azt akartam, hogy örökké történjen velem valami.
- Nem...de...
Szólaltam meg két szipogás között. Nem tudtam mit mondani, mert beszédkészségem messze az emberi átlag alatt volt. Képtelen voltam kifejezni magamat, de legszívesebben visítottam volna, hogy vigyenek el innen, ebből a kárhozott helyből.
Egymásra néztek. Az előttem lévő lassan feltápászkodott a földről és a másik helyeslően bólogatott felé. Kezét nyújtotta. Nem tudtam mit tegyek most, hogy féljek vagy elfogadjam. Nem voltam jártas a szociális dolgok terén.
- Kelj fel, barátom. Adok neked egy papírt, fogd meg azt, menj a felszínre és keresd meg Aldrich templomát.
A másik hozzátette.
- Nincs még minden veszve, kisfiú. Nekünk még dolgunk van, legyen hát neked is!
Elmosolyodva nézett rám. Megkönnyeztem, de ezek nem a bennem élő folyamatos fájdalom könnyei voltak. Ez volt az első alkalom, hogy törődtek velem akármennyire is. Először nem hittem el, de végül megmozdultam. Nem tudtam mi okozta nekik, hogy segítsenek nekem, de én mindörökké hálás leszek a papoknak, amiért nem hagytak a katakombákban rohadni. Vézna lábaim alig bírták el súlyomat, éreztem, ahogy a csont szárazon dörzsölődik a másik csontomhoz. Majdnem teljesen ki voltam száradva, de ez nem állított meg abban, hogy feltápászkodjak. Elfogadtam a papírt és könnyező szemekkel mondtam köszönetet a papoknak. Ők csak mosolygással viszonozták a köszönetet, de nekem ez is elég volt. Így is többet tettek meg értem a világon, mint bárki más. A felszín felé vettem az irányt.
Láttam mi történik a katakombákban. Minden második lépésemnél újabb és újabb hollow jelent meg, aki pont ugyanúgy élte életét, mint én eddig. Nem voltam szomorú irántuk, inkább büszke voltam magamra. Én is átéltem azt, amit ők, de engem megsegítettek. Nem tudtam miért, de ez elhatároztatott arra, hogy megtalálom a templomot.
Amikor kimásztam a katakombákból pár ember és hollow meglepetten nézett rám. Kinézetem alapján már akár halott is lehettem volna, vagy még rosszabb, élőholt. Sokan nem válaszoltak amikor kérdeztem tőlük merre van Aldrich temploma, de volt pár aki mutatott valamerre. Egyre motiváltabb és motiváltabb voltam annak ellenére, hogy a lábaim kezdték feladni a harcot. Hosszasabb keresgélés után megtaláltam a templomot, de képtelen voltam már lépni. A fűszál lábaim összerogytak magam alatt. Nem tagadom, egy pillanatra gondoltam arra, hogy csak lefekszem és feladom, de visszaemlékeztem arra, amit a papok tettek értem. Köteles voltam legalább ennyit megtenni segítségükért. Legalább egy dolgot elérni az életemben és elvinni ezt a papírost Aldrich templomába. Fogtam tehát a még működő végtagjaimat, a karjaimat és húztam magamat végig a köveken és füvön. A testem szinte láttam, ahogy darabjait hagyja maga után a kövekben, de amíg éltem addig nem adtam fel. A lépcsőig jutottam. A karjaim is feladták. Minden megmaradt erőmmel kinyújtottam a papírost magam elé és a másik kezemmel megfogtam egy kisebb kavicsot, amit az ajtónak dobtam. A templom nagyságának és tág terének köszönhetően ez a koppanás elég hangos volt a bent lévők számára.
Kijöttek hát értem és bevittek. Itt éltem le fiatalkorom maradékát, a papok között nevelkedve, a papok által dédelgetve. Mondanom sem kell, hogy örök hűséget fogadtam Aldrichnak nem csak azért, mert köteles voltam, hanem azért, mert papjai megmentettek engem a folytonos szenvedéstől. Hálás vagyok érte. Az egész életemet a szövetségnek köszönhetem és mondjon róluk bárki bármit én örökké velük fogok tartani, hiszen ők az egyetlenek, akik ott voltak, mikor a legjobban kellett.
Nem: férfi
Faj: Hollow
Kaszt: Pap
Szövetség: Aldrich Hűségesei
Kinézet: Egy átlagos magasságú (170 cm), sovány hollow pap. Egy hollowhoz méltóan szeme fakó a haj fogalmáról már évek óta nem hallott. Aldrich amulettjét mindig magánál hordja és a szövetséghez illő templomi ruhákban jár általában.
Személyiség: Bistir egy elhivatott követője a szövetségének és mindent megtesz, hogy Aldrichot és a barátait szolgálja. Rendkívül hűséges, jó barát, de van egy kisebb problémája. Nagyon rossz a nevek megjegyzésében és sokszor keveri, hogy ki kicsoda. Ha teheti hagyja, hogy más vezessen, de ha a szükség diktálja, akkor képes saját kezébe venni az irányítást. Vágya, hogy Aldrich elismerje és inkvizítorává fogadja.
Előtörténet: Egész életem során hollowként nevelkedtem. Ha valaha ember is voltam, akkor szerintem még kisded koromban elhaláloztam. A katakombákat laktam és tagja voltam a bennük síró gyerekeknek, éjt nappallá téve gubbasztottam valamelyik cella sarkában és vártam, hogy elvigyen a halál. Nem volt se apám, se anyám, egy barátom, még csak egy ismerős arc sem. Egyedül voltam és ebből az a legszomorúbb, hogy voltam. Nem tűntem el csak szenvedtem, folyamatosan éreztem az éhség kínló fájdalmát, a magány szorongató érzését a torkomban.
Néha volt, hogy valaki elsétált mellettem, átlépett rajtam, de sosem szólítottak meg, kivéve egyszer. Az egyik pap nem vett észre és véletlen elbotlott bennem. Harangját elejtette, majd miközben kutatott utána a társához beszélt, aki köntöse alatt kuncogott a baklövésen.
- Egyre több értékfosztott van a katakombákban, azt sem tudom már mit kéne tenni velük.
Beszélt úgy általánosságban, de mivel életem nem volt túl tartalmas minden szavára figyeltem. Fejemet felé fordítottam. Nem vett észre és társa válaszolt.
- Aldrich azt mondta, hogy beszéljünk a reménytelenekhez, talán tudnak valamit.
A harangját megtalálta az első pap, majd felém nézett. Észrevette, hogy figyelek. A társára nézett először, majd vissza rám.
- Figyeld milyen kíváncsi a kölyök.
Jegyezte meg nevetgélve, majd hozzám kezdett beszélni.
- Mondd csak, kölyök, véletlen nem láttál valami ilyesmit a közelben?
Egy tekercset vett elő. Figyeltem az elővételének minden neszére, élveztem annak pillanatait, hogy történik körülöttem valami. A tekercset kibontotta, majd egy véset volt megtalálható rajta. Valami három ágú szigony szerű, nem tudtam akkor még, hogy a Vér Testvériség jele volt. Életemben nem láttam... mert nem láttam semmit a földön és rajtam mászó gusztustalan rovarokon kívül. Nem akartam azonban, hogy a pillanat véget érjen, azt akartam, hogy örökké történjen velem valami.
- Nem...de...
Szólaltam meg két szipogás között. Nem tudtam mit mondani, mert beszédkészségem messze az emberi átlag alatt volt. Képtelen voltam kifejezni magamat, de legszívesebben visítottam volna, hogy vigyenek el innen, ebből a kárhozott helyből.
Egymásra néztek. Az előttem lévő lassan feltápászkodott a földről és a másik helyeslően bólogatott felé. Kezét nyújtotta. Nem tudtam mit tegyek most, hogy féljek vagy elfogadjam. Nem voltam jártas a szociális dolgok terén.
- Kelj fel, barátom. Adok neked egy papírt, fogd meg azt, menj a felszínre és keresd meg Aldrich templomát.
A másik hozzátette.
- Nincs még minden veszve, kisfiú. Nekünk még dolgunk van, legyen hát neked is!
Elmosolyodva nézett rám. Megkönnyeztem, de ezek nem a bennem élő folyamatos fájdalom könnyei voltak. Ez volt az első alkalom, hogy törődtek velem akármennyire is. Először nem hittem el, de végül megmozdultam. Nem tudtam mi okozta nekik, hogy segítsenek nekem, de én mindörökké hálás leszek a papoknak, amiért nem hagytak a katakombákban rohadni. Vézna lábaim alig bírták el súlyomat, éreztem, ahogy a csont szárazon dörzsölődik a másik csontomhoz. Majdnem teljesen ki voltam száradva, de ez nem állított meg abban, hogy feltápászkodjak. Elfogadtam a papírt és könnyező szemekkel mondtam köszönetet a papoknak. Ők csak mosolygással viszonozták a köszönetet, de nekem ez is elég volt. Így is többet tettek meg értem a világon, mint bárki más. A felszín felé vettem az irányt.
Láttam mi történik a katakombákban. Minden második lépésemnél újabb és újabb hollow jelent meg, aki pont ugyanúgy élte életét, mint én eddig. Nem voltam szomorú irántuk, inkább büszke voltam magamra. Én is átéltem azt, amit ők, de engem megsegítettek. Nem tudtam miért, de ez elhatároztatott arra, hogy megtalálom a templomot.
Amikor kimásztam a katakombákból pár ember és hollow meglepetten nézett rám. Kinézetem alapján már akár halott is lehettem volna, vagy még rosszabb, élőholt. Sokan nem válaszoltak amikor kérdeztem tőlük merre van Aldrich temploma, de volt pár aki mutatott valamerre. Egyre motiváltabb és motiváltabb voltam annak ellenére, hogy a lábaim kezdték feladni a harcot. Hosszasabb keresgélés után megtaláltam a templomot, de képtelen voltam már lépni. A fűszál lábaim összerogytak magam alatt. Nem tagadom, egy pillanatra gondoltam arra, hogy csak lefekszem és feladom, de visszaemlékeztem arra, amit a papok tettek értem. Köteles voltam legalább ennyit megtenni segítségükért. Legalább egy dolgot elérni az életemben és elvinni ezt a papírost Aldrich templomába. Fogtam tehát a még működő végtagjaimat, a karjaimat és húztam magamat végig a köveken és füvön. A testem szinte láttam, ahogy darabjait hagyja maga után a kövekben, de amíg éltem addig nem adtam fel. A lépcsőig jutottam. A karjaim is feladták. Minden megmaradt erőmmel kinyújtottam a papírost magam elé és a másik kezemmel megfogtam egy kisebb kavicsot, amit az ajtónak dobtam. A templom nagyságának és tág terének köszönhetően ez a koppanás elég hangos volt a bent lévők számára.
Kijöttek hát értem és bevittek. Itt éltem le fiatalkorom maradékát, a papok között nevelkedve, a papok által dédelgetve. Mondanom sem kell, hogy örök hűséget fogadtam Aldrichnak nem csak azért, mert köteles voltam, hanem azért, mert papjai megmentettek engem a folytonos szenvedéstől. Hálás vagyok érte. Az egész életemet a szövetségnek köszönhetem és mondjon róluk bárki bármit én örökké velük fogok tartani, hiszen ők az egyetlenek, akik ott voltak, mikor a legjobban kellett.
