Rozsda Balyn

Kinézet: Kopott, poros alak foltozott kék köpönyegbe burkolózva. Dísztelen lemezvértjéről pereg a rozsda, még a vászoning, a bőrzeke és bőrnadrág, amit páncél hiányában visel, is spártai és kopott. Maga az ember harminc körülinek kinéző, szürkés és borostás arcú, nyúlánk, szíjas izmú katona. Talán még jóképű is lehetne, ha adna magára, de az egyetlen dolog, amit a jelek szerint komolyan vesz, a barna haja rövidre vágva tartása. A tekintete meglepően metsző tud lenni, annál is inkább, mert igen különös szempárral rendelkezik: a bal szeme vasszürke, a jobb pedig vak és fehér, tintafoltszerűen szétterjedt pupillával és egy függőleges, vadhúsos heggel. Valahol egy primitív, görbülő vonalakból álló tetoválást is összeszedett az arca jobb felére, de hogy hol arról, nem beszél; ki tudja, talán egyszer nagyon berúgott egy varrószalon mellett.

Személyiség: Mogorva és igen ritkán mutat lelkesedést, akkor is leginkább az iránt, hogy hátat fordítson a munkának. Viszonylag fiatal kora ellenére a kiégés és az enyhe alkoholizmus jeleit mutatja, köszönhetően a szűk évtizednek, amit becsülettelen kóbor lovagként töltött és az emlékeknek arról, hogyan hagyta ott Brittonumot. Némi undorral, méltatlanként tekint magára, és határozottan visszautasít mindenfajta jelképet, amit össze lehetne kapcsolni a dicsőségnek akár az árnyékával is. A másokkal való interakcióban olykor kisebbrendűségi érzéseket is észre lehet venni. Ha azonban mégis értékes munkára szorítják, majdnem a földhözragadtságig gyakorlatias és minden cicoma nélkül lezárja a rábízott feladatokat; még a lovagi neveltetés és az azzal járó kifinomultság is megmaradt benne meglepően nagy mértékben, csak a felszíni rozsda rétegét kell lekaparni, hogy előbukkanjon.

- „…hogy töretlen hűsége oltalommal jutalmaztassék…” Kérdem én, hogy ejtheti ki e szavakat az az ember, aki a halálba küldte saját lovagjait ellensége udvarába?! Miféle hűséget érdemel…
Oldalra sandított. Sir Agravain laza testtartásban is valósággal árnyékot vetett rá; most kihúzta magát, széles arcán sokfogú vigyorral. Mikor észrevette, hogy figyelik, ravaszkás mosolyt vetett a mellette álló Balynra.
- Lenyűgöző, nemde? Ha valakitől, hát a Szürkevércsétől nem vártad volna, hogy jó vezető lesz. – suttogta egy összeesküvő hangnemében, és Balyn kénytelen volt egyetérteni. A lova nyergében szónokoló ösztövér férfiú ugyancsak rászolgált a nevére. Mindene tompa szürke volt: a köpönyege, finom mívű lemezpáncélja, rövidre nyírt haja, fáradt arca és dohos, régimódi attitűdje is. Mikor azonban eltöltötte a küldetéstudat, valami meghatározhatatlan karizma emelkedett fel benne, lerázta magáról hatvan év porát és felragyogva maga mellé gyűjtötte Brittonum lovagjainak felét. Mert legalább annyian gyülekeztek most itt, árulók és összeesküvők, hogy hallgassák a csata előestéjén lelkesítő beszédét annak az embernek, aki szerintük jobb vezérük lesz.
- Nézd a fiút! – Agravain harsányan kacagott; nem kellett mutogatnia, hogy egyértelmű legyen, Balant érti „fiú” alatt. A sudár Balan, Balyn öccse, a nők kedvence, a mintalovag, Szürkevércse zászlósa, akiből ezen a napon valósággal áradt a kisfiús lelkesedés. – Hogy örül, hogy új ura balján lázadhat!
Balyn inkább cimboráját fürkészte, semmint a „fiút”. A vigyor fölött, a mélyen ülő szemekben különös keverék bujkált büszkeségből, cinizmusból és egy árnyalatnyi féltékenységből. A társa megértette az utóbbit; hogy máshogy tekintene a csaknem púpos óriás a büszke ifjúra? Ő maga is sokszor ugyanezt érezte az öccsével szemben. És mégis, a Szürkevércse valahogy eggyé kovácsolta örökké marakodó társaságukat.
Pontiff Uther erre sohasem lett volna képes.
Még mindig megrázkódott az utolsó audiencia emlékére. Uther aznap taszította ki végleg Sir Balynt és minden rokonát: ez szerencsére mindössze Balant jelentette, aki maga már túlesett egy roppant hasonló ítéleten, méghozzá az elsők között, valamint egy maroknyi tányérnyaló unokatestvért.
„Csalódtunk, Sir Balyn.” majdnem felfordult a gyomra a pontiff rezzenetlen tekintetétől. Mind a pislogás hiánya, mind a kortalan arc könyörtelen istenszoborra emlékeztetett. Egy közel hetven éves embernek nem lett volna szabad így kinéznie; de az udvarban az a pletyka járta, hogy Uther pogány isteneknek hódol, és eretnek csodákat gyakorol. Az állítás talán nem is állt egészen messze a valóságtól. „Családod másodszor árulja el jelvényünket. Gondoskodunk róla, hogy ez ne fordulhasson elő többször.”
Maga sem volt kis darab, de a vállára nehezedő kéz nyomásától ő is megrogyhatott volna.
- Menjünk. – mormogta a fülébe Agravain. – Készüljünk a holnapra. Ma már úgysem hallhatunk semmi újat.
Balyn a Szürkevércse mögött álló öccsét nézte, amint a lobogót tartva szélesen vigyorog; aztán némán bólintott. Holnap egy jobb úrért és az életükért fognak küzdeni. A penge és a páncél teszi, ha megérik a másnapot, és nem a lelkesítő szavak.
A legjobb lesz alaposan felkészülni.




A domb tetejéről jól belátta a völgyet, és az újmódi messzelátónak köszönhetően még az embereket is meg tudta különböztetni egymástól. A pontiff pikásai rendezett sorokban vonultak a Sárkányfog, Uther legbiztonságosabbnak hitt erőssége irányába. Az íjászok már elvonultak; nemsokára érkezik a nehézlovasság lassú acélgleccsere, közepén a becses célponttal: magával Utherrel. Ha őt sikerül foglyul ejteni, vagy adja Tűz, végezni vele…
- Sir! Sir! – a piciny, manószerű szörny alig látszott ki a földből, így kénytelen volt felágaskodva ütögetni Balyn lábát, hogy magára vonja a figyelmét.
- Tom? – az apróság a harchoz nem értett, de értékes kémnek és felderítőnek bizonyult.
- A pontiff álruhában lesz, Sir! – a lovag szemöldöke fölszaladt a sisak alatt. Kissé késői volt az idő, hogy csak most értesüljenek az ilyen részletekről. – Vértesnek öltöztetik, és egy hasonmás veszi át a helyét! Úgy hallottam… - lihegte. – …hogy Gawain kapitány személyesen tartja rajta a szemét!
- Vidd tovább a hírt!
Tom éppoly gyorsan iszkolt el, ahogy megérkezett, Balyn pedig ismét a völgyre szegezte a szemét. A pontiff előőrse már csatázott a lázadó lovagok erre kirendelt csapataival távoli füstcsíkokból ítélve, a menetoszlop azonban nem állt meg, még csak le sem lassult. Várakozott, háta mögött a dobrokoló lovakkal, a türelmetlenül mormogó kontingenssel… Míg föl nem bukkant előttünk fémfolyam díszes magja. Balyn lehajtotta sisakrostélyát és fölemelte a karját, mire mögötte motoszkálás támadt, majd megsűrűsödött a csönd.
Aztán előresújtott.
- ROHAMRA, SZÜRKEVÉRCSE FIAI! VESSZEN A PONTIFF!
Mennydörögve zúdultak le a domboldalon. Körülöttük, csak másodperces eltérésekkel, újabb és újabb osztagok zúdultak le tüskés lavinaként a völgybe. Valahol a közelben ott lovagolt Agravain is, viszketve, hogy előrántsa rettenetes buzogányát, és ott rohamozott Balan, szárnyas lándzsáján a vércsés lobogóval, a madár alig várja már, hogy vért kóstoljon. Balyn úgy érezte magát, mintha zuhanna. A völgy alja sebesen közeledett, és a vértesek körében nem látszott különösebb riadalom.
- LÁNDZSÁT SZEGEZZ! – üvöltötte. Az eddig az ég felé mutató fegyverek lefelé lendültek, míg a fém és hús száguldó fala tüskéket nem szegezett a pontiff fegyveresei felé.
A becsapódás olyan csattanással járt, mintha egy vár fala omlott volna be. Balyn hosszúlándzsája telibe találta a vértesek egyikét, kiemelve a nyeregből és még métereken át cipelve a férfit, mielőtt a nyél kettétört. Valószínűleg üvöltött is, de a csatazajban képtelenség volt kivenni. Lovak és emberek zuhantak el mindkét oldalon a lovasroham természeti csapásra emlékeztető káoszában, a megmaradó lázadók pedig dübörögve vágtattak tovább, ki kardot, ki bárdot, ki buzogányt rántva a közelharchoz.
Balyn világa átmenetileg néhány méter sugarúra szűkült. Valahonnan egy vasfurtély zuhant a pajzsára, megreccsentve a vállát, és ő lecsapta az azt forgató kezet; aztán visszakézből behasította egy rárontó nehézlovas koponyáját a sisakkal együtt, a kurta, súlyos széleskard úgy szakított át fémet és csontot, mint a tojáshéjat. Egy pillanattal később beleütközött félkezű áldozatába, pajzsával kivetve őt a nyeregből, a kardja pedig magától szaladt ki a fejből a lendület hatására, teret kínálva egy félköríves csapáshoz. Balyn ész nélkül vagdalkozott, míg a vértesek fala megritkulni nem látszott, jelezve, hogy kezdik a végüket érezni. Amikor volt egy kis ideje szétnézni, Gawaint kereste a csata forgatagában. A fémfolyó magja rég széthullott: a pontiff díszeiben ékeskedő hasonmás jóval korábban eggyé vált Nitóval. Az őrség kapitányi díszét viselő Gawain a forgatag szélén sújtotta földre az elébe kerülő lázadókat, láthatóan kiféle igyekezve a csetepatéból.
Balyn vérszomjasan felüvöltött, és a kardját felemelve vágtatni kezdett új célpontja felé. A háta mögött érzett rázkódás tudatta vele, hogy emberei egy része hűen követi. Az őrkapitány azonnal reagált, sisakjából kivillogó szeme dühösen izzott a támadókra. A mögötte gyülekező vértesek sorában azonban kavarodás támadt, és Balyn ezt figyelte: a szempárt, amelyik megrémül, az embert, amelyik menekülni akar…
A pontiff pánikba esett. A vértesek egyikének kardja hirtelen felragyogott és kristályszemek szökkentek elő belőle, majd a „katona” megrántotta a zablát, és skrupulusok nélkül nekilátott keresztülvágni magát saját testőrségén, hogy minél gyorsabban elmenekülhessen. Balyn legnagyobb szerencséjének éppen az bizonyult, hogy Uther katonákkal volt körülvéve, s emiatt megfordítani is alig bírta csataménjét. Gawain megkísérelt az útjába állni, csatabárdja döngve csapódott Balyn pajzsába, az azonban csak megtaszította, és elszáguldott mellette. Tucatnyian szegeztek kardot előtte, és a fiatal lovagnak nem voltak illúziói a saját esélyeivel kapcsolatban; de mikor ennyire közel van a célhoz…
A becsapódás egész testében megrázta. Legalább fél tucat penge szúródott a húsába, és izzottak az izmai, mikor előredöfött a kardjával, annyira előredőlve, hogy majdnem lezuhant a lováról. Egy kétségbeejtő pillanatig nem történt semmi… Aztán egy ütközés, és kifacsarodott csuklója jelezte, hogy a kard hegye áthatolt a páncélon és élő húst talált. Az idő kellemesen lelassult. Kis szerencsével, talán, talán… Igyekezett megfordulni ültében, mert hallotta a mögötte közeledőket, de a pajzsát már nem volt ereje felemelni. Gawain dühöngő sárkányként rontott rá, mikor beérte, két másodperccel lekésve kötelessége teljesítéséről. A csatabárd egy artikulálatlan üvöltés kiséretében Balyn arcába zuhant, és a lovag fejét megtöltötte a sötét.




A szuszogás ébresztette fel. Ez volt az első érzet, ami nem a sötéthez tartozott; a második a hatalmas árnyék, ami eltakarta előle a fényt. Fény…?
A szemhéja olyan súlyos volt, mintha sisakrostély lenne, de megbirkózott vele. A látása így is különös volt: másodperceibe telt, hogy rájöjjön, azért, mert csak a bal szemét tudta kinyitni.
- Mhm…
Az árnyék megmoccant, és lenézett rá arcába hulló haja mögül. Agravain volt az. Törökülésben várakozott a földön Balyn mellett. Ezek szerint ő most fekszik… A csata…?
- Vége. - Ki se kellett nyitnia a száját. Elég régóta ismerték egymást, hogy a másik tudja, mit fog kérdezni először. – A csatának is, nekünk is. - Keserű vigyor kúszott az óriás arcára. Agravain jobb pillanataiban jóképű volt, ha kissé brutális kinézetű is; most mindebből csak a brutalitás maradt vissza és egy beesett szempár. – Vesztettünk, barátom.
- Uther…
Megpróbált felülni, de a másik visszanyomta. A súlyos kéznek máskor sem tudott volna ellentmondani, most azonban egyébként is alig érzett magában erőt a mozgáshoz.
- Él. – Agravain arca ősemberi fintorba torzult. – Tom szerint sikerült megnyomorítanod: gratulálok. Azt állította, a háta alján találtad el, s megvágtad a gerince velejét. Ha meg is éri, újabb örökösök nemzésére már biztosan nem lesz módja. – az óriás keserűen felkacagott. – Szürkevércse…
Megrázta a fejét; néhány másodpercig csak Balyn sziszegő lélegzete hallatszott.
- Halott? – már nem mozgott fölöslegesen, de irtózatosan karcosnak hallotta a saját hangját. Gyengén köhögött; Agravain valahonnan elővarázsolt egy bögre vizet és türelmesen megitatta, csak aztán felelt.
- Elfogták. A pontiff bizonyosan kivégezteti árulásért. Balyn… - habozott. - …elfogták a fiút is. Elfogták Balant.
Üresen nézett maga elé. Máskor felhördült volna, de most csak a fél arcát borító kötést tapogatta lassú, céltalan mozdulatokkal. Elfogták Balant. Ki fogják végezni Balant. Logikus… Logikus…
- Érte megyek. – motyogta, és csak akkor vette észre, hogy ismét felült, amikor Agravain másodszor is lenyomta fekvőhelyzetbe.
- Dehogy mész! – a dörgés már-már atyainak hangzott. – A kovács vágta le a fejedről a sisakot. A kirurgus szerencsésnek nevezett, amiért csak a fél szemed veszett oda. Mikor megtaláltak, legalább két tucat sebből véreztél, az istenek verjenek meg!
Nagyot fújt, és dühödt képpel elhallgatott. Balyn szinte tapintani vélte a keserű tehetetlenséget, ami a barátjából áradt. Tehetetlenség; minden, ami megmaradt a csata másnapjára.
- Megmondom, mit teszel. Velem menekülsz, majd ha elég erős leszel, felnyergelsz. Mint mi mindannyian. „Mi.” Hah! – a nevetésében változatlanul nem volt egy csepp derű sem. – Ez a „mi” immár nem jelent már többet húsz lovagnál. Talán annyit se. Hah! Végünk, Balyn.
Végük, igen. Végük. A sátorponyvát bámulta, és a kötést vakarta, ami alatt a jobb szeme rejtőzött, mellyel sose látja többet Gwyn fényét. Balan után kéne mennie. Kötelessége lenne: az öccse. És miért ne sarkallná fivére megmentésére a hősregékből oly jól ismert lovagias érzület? Még ha lehetetlenség is lenne valóban megmentenie…
A szekéren utazott, míg lóra nem tudott ülni, aztán ellovagolt a csoporttól; minél messzebbre igyekezett Brittonumtól, egymagában, rettegéssel és gyötrő bűntudattal tele, és nagyon igyekezett, hogy egyetlen egyszer se nézzen vissza.




Kicsit részeg volt már, és a mutatóujjával köröket rajzolt a kiömlött sörbe. A mellvértjéről, amit ilyenkor sem vett le, a kupájába pergett a rozsda. Ideje lenne megtisztítania, de a fényes páncélú, dicső lovag képzetét mindennél taszítóbbnak találta. Valószínűleg elodázza még; csak egy pár napig. Amíg mozogni tud benne, jó.
A banditakülsejű a cimboráival újra megdöngette a pultot, mire ő elkínzottan összerándult. Amikor be akart rúgni, általában az volt a terve, hogy nyugalmasan tölti az estét és szeszködös, zavartalan álomban az azt követő éjszakát, de az efféle olcsó fogadókban ez igen ritkán ment ilyen szép tisztán. Balyn tudta; Balyn átélte már ezt százszor és százszor az elmúlt évek alatt. Néha úgy érezte, mást se csinál.
A fogadós rettegő tekintete a banditakülsejű és az ivó között cikázott, nyilván kiutat keresve, mielőtt megkéselik. Vélhetően spórolt a kidobóemberen. Lehetett egy dorongja vagy valamilye a pult alatt, és most keserűen megtanulja, hogy nem intézhet mindent egyedül. A tekintete egy pillanatra Balynra vetült – Rozsdára, ahogy errefelé ismerik -, aztán, mintegy elvetve az ötletet, tovasiklott.
Kínos.
A banditakülsejű egy tőrt kezdett rázni a fogadós arca előtt. Balyn a kupája mögé bújva figyelte. Itt gyilkosság készülődött. Ez nem mindig katasztrófa; de a fogadós nem nézett ki sem szörnynek, se azon halottak egyikének, akik megtartják emberségüket a végen túl is. Már csak a homlokán gyöngyöző izzadságból ítélve is… Senki sem látszott a segítségére sietni. Valakinek igazán illene. Micsoda egy város, igazán…
Kiitta a sörét, böfögött, aztán meglazította ronda kardját a hüvelyében. Mielőtt a fogadóst leszúrták volna, döngő léptekkel átballagott a helyiségen: Brittonumi Sir Balyn megindult, hogy egy potyavacsora reményében teljesítse lovagi kötelességét.