Név: Malcolm Voirin
Nem: Férfi
Életkor: 44 (Bár erre nem emlékszik)
Faj: Hollow
Kaszt: Harcos
Szövetség: nem emlékszik...
Kinézet: Malcolm, egy magas szikár férfi, többévnyi harci tapasztalattal maga mögött. Hosszú vörös haja, és szakálla évekig díszítette a fejét, és büszke is volt rá. Fejszéjét még maga kovácsolta, és soha sem vált meg tőle, hiszen annyi csatán átverekedte magát vele.
Amióta meghalt, és a világ megváltozott, ő maga is átalakult. Szemei halottszürkék, és szárazak. Vörös haja kifakult, és már csak világosvörösként lobog a szélben a néhány tincs ami megmaradt. Szakálla teljesen kifehéredett, és most összefogva lóg álláról. Hangja rekedt, és halott. Mintha homokkal a torkában beszélne, amikor szólni kíván.
Jellem: Malcolm keres. Keresi az elvesztett emlékeit, a múltbéli énjét, azt aki még akkor volt amikor nem halt meg. Amikor még minden jobb volt. De emlékei kicsúsznak az ujjaiból, és ettől kicsit megőrült. Folyamatosan motyog, és érthetetlen kérdéseket tesz fel magának az időről. Emiatt az időérzéke is kicsit megkopott, nem tudja pontosan, mikor és hány óra van. Persze alapvetően, barátságos figura lenne. De az évek ... vagy tán csak percek... miatt már nem is tudja, hogyan kell olyannak lennie, mint egy embernek.
~ Mióta is? Talán ezer éve? Talán csak egy perce? Nem is emlékszem…~
A föld kihalt volt, és száraz. Halott fák ágai ölelték át egymást elzárva a nap fényét az utazótól. Ő pedig csak ment tovább. Kezében a fejsze, már-már rothadásnak indult, a sok használattól. A sok rászáradt vértől a penge rozsdafoltokkal ékesített éle keservesen ásított, amikor használója a porba szúrta. Régóta használta már ezt a vasat, de sosem csalódott benne. Vagy mégis? Nem emlékszik már, olyan régen volt. Minden nap ugyanolyan. Csak megy és öl… majd kezdi, előröl. Unalmas végeláthatatlan egy dolog volt ez. De karja minden alkalommal magától mozgott. A betanult mozdulatok, már-már ösztönös szinten érkeztek. Hiszen minden alkalom ugyanolyan volt. Vér… vér és vér. Halál ott ahová lépett, a csizmája mindig holtak belsőségeiben taposott. Csontok törtek öklei alatt, és fejszéjétől koponyák mutatták meg tartalmukat a Napnak. De mikor is volt? Mióta?
~ Mikor is? Hogyan...? Merre…? ~
Az idős harcos hangja reked volt, de gondolatai ellenkezőleg. Tisztán csengett vissza benne a régmúlt hangja. De emlékei elhalványodtak, és elvesztek az idő folyamában. Mint a homokszemek úgy peregtek ki az emlékfoszlányok az ujjai közül. De már nem érdekelte. Hiszen mire is kell emlékezni? Van-e értelme tudni azt ki volt? Hisz volt ő már minden. Gyermek, apa, férj, és még halott is.
Ahogy lépkedett, a fák egy pillanatra engedték átszűrődni a nap fényét ágaik közt. A jövevény arca elé emelte a kezét, és feltekintett az égre. Arcán a nap sugarai táncot jártak, és rothadásnak indult bőre megrándult az erős melegtől. Rég nem érzett melegséget, vagy gyengédséget. A szemei, amik régen a megváltást, és a békét keresték, most szárazon, és szürkén meredtek, az előtte kanyargó halott úton. Beesett arcán nem volt nyoma a vér pumpálásából adódó pírnak. Szürke és halott volt, minden. Még ő is.
~ De mikor is? ~
Talán még a régi időkben. Talán még akkor, amikor volt valaki. Amikor az emlékezés fontos volt. Amikor azért éltek az emberek, hogy emlékeket szerezzenek. Amikor még az élet nem csak egy játék volt. Amikor… de mikor?
Halk morranás… Malcolm felemelte a kezében tartott öreg vasat.
- Megint…? Újra…? De… mikor?
Kérdezte magától, miközben az árnyak közül egy foszlott emberi maradvány mászott elő. Kezében egy törött vasdarab, szemében a vörös lángok tüzében az ölnivágyás parazsa világított. Majd száját kitátva, hörgő üvöltést hallatva rárontott a férfira. Malcolm nem tekintett fel. Maga elé bámult a poros úton. Csak motyogott. Keresete, a választ, hogy mikor? Mikor? Talán most?
Karja magától mozdult a fejsze vasa fényesen villant, és a test fej nélkül hullott a porba. A halott ismét visszatért oda ahová való.
~ És ő mikor?~
Gondolta magában az idős vándor és továbblépett. Nem zavartatta magát, nem figyelt arra mi zajlik körülötte. Csak ment előre, és nem tekintett fel. Halott szemei a puszta földet vizslatták. Körülötte életre kelt az erdő. Halottak sorjáztak előre, szemeikkel őt vizslatva. Agyatlanul, és gondolkodás nélkül támadtak, hol karmoltak, hol haraptak. De Malcolm tudta mi fog jönni. Túl sokszor élte át ugyanezt. Jobbra vágott, és egy állkapocs elrepült. Felfelé suhintott, és egy gyomor kinyílt. Hátralépett, mert egy kard becsapódott előtte. És így tovább. Már fel se tekintett a földről. Gondolataiba mélyedve végzett a rátámadóval. Hullákat hagyott maga mögött. Csontokon lépett át, és belekben taposott.
Egyszer csak kiért az erdőből.
~ Mióta? ~
Kérdezte ismét magától. Mióta van az erdőben? Mióta nem szabadult az örökös sétából. Fejét felemelte, és belenézett a fénybe. Egy régmúlt időkben letűnt város. Romok, és kövek. Halál, és kétségbeesés. Ez nézett vissza Malcolmra.
~ És ők? Ők mióta? ~
Lépett, egyet és megállt. Itt még nem járt. Új zajok, új érzések.
- Új emlékek…?
Kérdezte magától, rekedtes halott hangon. Majd lépett még egyet, és összeesett.
~ Tűz te emlékszel? Én vagyok az… megint…~
A tűz fénye bevilágította a halott erdőt. Fénye árnyakat vetett, és táncra kényszerítette őket. A halhatatlan láng, a lobogás. Az éltető melegség, és a tudás. Az emlékek őre. A tűz maga.
~ Emlékszel ugye? Mert én már nem… ~
Malcolm ismét felvette a fejszéjét maga mellől, és fejét leszegve ellépett a tűz mellől. Előre a sötétbe.
Halk morranás… Malcolm felemelte a kezében tartott öreg vasat.
- Megint…? Újra…? De… mikor?
Kérdezte magától, miközben az árnyak közül egy foszlott emberi maradvány mászott elő. Kezében egy törött vasdarab, szemében a vörös lángok tüzében az ölnivágyás parazsa világított. Majd száját kitátva, hörgő üvöltést hallatva rárontott a férfira. Malcolm nem tekintett fel. Maga elé bámult a poros úton. Csak motyogott. Keresete, a választ, hogy mikor? Mikor? Talán most?
Karja magától mozdult a fejsze vasa fényesen villant, és a test fej nélkül hullott a porba. A halott ismét visszatért oda ahová való.
~ És ő mikor…?~
Nem: Férfi
Életkor: 44 (Bár erre nem emlékszik)
Faj: Hollow
Kaszt: Harcos
Szövetség: nem emlékszik...
Kinézet: Malcolm, egy magas szikár férfi, többévnyi harci tapasztalattal maga mögött. Hosszú vörös haja, és szakálla évekig díszítette a fejét, és büszke is volt rá. Fejszéjét még maga kovácsolta, és soha sem vált meg tőle, hiszen annyi csatán átverekedte magát vele.
Amióta meghalt, és a világ megváltozott, ő maga is átalakult. Szemei halottszürkék, és szárazak. Vörös haja kifakult, és már csak világosvörösként lobog a szélben a néhány tincs ami megmaradt. Szakálla teljesen kifehéredett, és most összefogva lóg álláról. Hangja rekedt, és halott. Mintha homokkal a torkában beszélne, amikor szólni kíván.
Jellem: Malcolm keres. Keresi az elvesztett emlékeit, a múltbéli énjét, azt aki még akkor volt amikor nem halt meg. Amikor még minden jobb volt. De emlékei kicsúsznak az ujjaiból, és ettől kicsit megőrült. Folyamatosan motyog, és érthetetlen kérdéseket tesz fel magának az időről. Emiatt az időérzéke is kicsit megkopott, nem tudja pontosan, mikor és hány óra van. Persze alapvetően, barátságos figura lenne. De az évek ... vagy tán csak percek... miatt már nem is tudja, hogyan kell olyannak lennie, mint egy embernek.
~ Mióta is? Talán ezer éve? Talán csak egy perce? Nem is emlékszem…~
A föld kihalt volt, és száraz. Halott fák ágai ölelték át egymást elzárva a nap fényét az utazótól. Ő pedig csak ment tovább. Kezében a fejsze, már-már rothadásnak indult, a sok használattól. A sok rászáradt vértől a penge rozsdafoltokkal ékesített éle keservesen ásított, amikor használója a porba szúrta. Régóta használta már ezt a vasat, de sosem csalódott benne. Vagy mégis? Nem emlékszik már, olyan régen volt. Minden nap ugyanolyan. Csak megy és öl… majd kezdi, előröl. Unalmas végeláthatatlan egy dolog volt ez. De karja minden alkalommal magától mozgott. A betanult mozdulatok, már-már ösztönös szinten érkeztek. Hiszen minden alkalom ugyanolyan volt. Vér… vér és vér. Halál ott ahová lépett, a csizmája mindig holtak belsőségeiben taposott. Csontok törtek öklei alatt, és fejszéjétől koponyák mutatták meg tartalmukat a Napnak. De mikor is volt? Mióta?
~ Mikor is? Hogyan...? Merre…? ~
Az idős harcos hangja reked volt, de gondolatai ellenkezőleg. Tisztán csengett vissza benne a régmúlt hangja. De emlékei elhalványodtak, és elvesztek az idő folyamában. Mint a homokszemek úgy peregtek ki az emlékfoszlányok az ujjai közül. De már nem érdekelte. Hiszen mire is kell emlékezni? Van-e értelme tudni azt ki volt? Hisz volt ő már minden. Gyermek, apa, férj, és még halott is.
Ahogy lépkedett, a fák egy pillanatra engedték átszűrődni a nap fényét ágaik közt. A jövevény arca elé emelte a kezét, és feltekintett az égre. Arcán a nap sugarai táncot jártak, és rothadásnak indult bőre megrándult az erős melegtől. Rég nem érzett melegséget, vagy gyengédséget. A szemei, amik régen a megváltást, és a békét keresték, most szárazon, és szürkén meredtek, az előtte kanyargó halott úton. Beesett arcán nem volt nyoma a vér pumpálásából adódó pírnak. Szürke és halott volt, minden. Még ő is.
~ De mikor is? ~
Talán még a régi időkben. Talán még akkor, amikor volt valaki. Amikor az emlékezés fontos volt. Amikor azért éltek az emberek, hogy emlékeket szerezzenek. Amikor még az élet nem csak egy játék volt. Amikor… de mikor?
Halk morranás… Malcolm felemelte a kezében tartott öreg vasat.
- Megint…? Újra…? De… mikor?
Kérdezte magától, miközben az árnyak közül egy foszlott emberi maradvány mászott elő. Kezében egy törött vasdarab, szemében a vörös lángok tüzében az ölnivágyás parazsa világított. Majd száját kitátva, hörgő üvöltést hallatva rárontott a férfira. Malcolm nem tekintett fel. Maga elé bámult a poros úton. Csak motyogott. Keresete, a választ, hogy mikor? Mikor? Talán most?
Karja magától mozdult a fejsze vasa fényesen villant, és a test fej nélkül hullott a porba. A halott ismét visszatért oda ahová való.
~ És ő mikor?~
Gondolta magában az idős vándor és továbblépett. Nem zavartatta magát, nem figyelt arra mi zajlik körülötte. Csak ment előre, és nem tekintett fel. Halott szemei a puszta földet vizslatták. Körülötte életre kelt az erdő. Halottak sorjáztak előre, szemeikkel őt vizslatva. Agyatlanul, és gondolkodás nélkül támadtak, hol karmoltak, hol haraptak. De Malcolm tudta mi fog jönni. Túl sokszor élte át ugyanezt. Jobbra vágott, és egy állkapocs elrepült. Felfelé suhintott, és egy gyomor kinyílt. Hátralépett, mert egy kard becsapódott előtte. És így tovább. Már fel se tekintett a földről. Gondolataiba mélyedve végzett a rátámadóval. Hullákat hagyott maga mögött. Csontokon lépett át, és belekben taposott.
Egyszer csak kiért az erdőből.
~ Mióta? ~
Kérdezte ismét magától. Mióta van az erdőben? Mióta nem szabadult az örökös sétából. Fejét felemelte, és belenézett a fénybe. Egy régmúlt időkben letűnt város. Romok, és kövek. Halál, és kétségbeesés. Ez nézett vissza Malcolmra.
~ És ők? Ők mióta? ~
Lépett, egyet és megállt. Itt még nem járt. Új zajok, új érzések.
- Új emlékek…?
Kérdezte magától, rekedtes halott hangon. Majd lépett még egyet, és összeesett.
~ Tűz te emlékszel? Én vagyok az… megint…~
A tűz fénye bevilágította a halott erdőt. Fénye árnyakat vetett, és táncra kényszerítette őket. A halhatatlan láng, a lobogás. Az éltető melegség, és a tudás. Az emlékek őre. A tűz maga.
~ Emlékszel ugye? Mert én már nem… ~
Malcolm ismét felvette a fejszéjét maga mellől, és fejét leszegve ellépett a tűz mellől. Előre a sötétbe.
Halk morranás… Malcolm felemelte a kezében tartott öreg vasat.
- Megint…? Újra…? De… mikor?
Kérdezte magától, miközben az árnyak közül egy foszlott emberi maradvány mászott elő. Kezében egy törött vasdarab, szemében a vörös lángok tüzében az ölnivágyás parazsa világított. Majd száját kitátva, hörgő üvöltést hallatva rárontott a férfira. Malcolm nem tekintett fel. Maga elé bámult a poros úton. Csak motyogott. Keresete, a választ, hogy mikor? Mikor? Talán most?
Karja magától mozdult a fejsze vasa fényesen villant, és a test fej nélkül hullott a porba. A halott ismét visszatért oda ahová való.
~ És ő mikor…?~
