Egy szörnyű titok

Az életem a kötelességeimről, és az előretörésemről szól. Le kell tennem olyan dolgokat az asztalra, melyre mások nem voltak képesek. Édesapám felkészített arra a dologra, hogy nem csak én leszek ilyen ambiciózus a hősök közül, és nem egy kiváló harcos és mágus fogja az utamat keresztezni. Én meghallgattam a szavait, de teljes mértékben biztos voltam abban, hogy nincs olyan fegyverhasználó, vagy éppen bűbájontó, aki az én szintem fölé emelkedne. Ha mégis megtörténne ez a lehetetlenség, én állok elébe, hiszen helyet kell adni néha a kudarcoknak.. csak azok teszik igazán érdekessé az utamat. Sokan mondták már, hogy a gondolkozásom elítélendő, miszerint a határtalan önbizalmam, és a szenvedélyem a bukások irányába beteges.. de én ezeket a ténykedéseket mindig elhessegettem. Úgy vélekedem, hogy több vagyok az embereknél, és ez abban bizonyosodik meg főként, hogy a győzelem mámorító íze mellett, a vereségre is úgy tekintek.. mint valami gyönyörforrásra. Hiszen nincs művészibb ezer sebtől vérezve, több százszor megtörve felállni, és azt mondani, hogy még.. még. De még nagyon kevés olyan személy volt, akik láthatták ezt a különös ízlésekkel megáldott oldalamat, s talán akkor sem túloznék, ha azt mondanám, ez a szám megközelíti a nullát. Legalábbis az élők között biztos nincs egy sem, és a csattanó csak most jön: általában még be sem kellett mocskolnom a kezem. Mert az emberek olyan befolyásolhatóak, és önzőek, hogy mindig elvégzik helyettem a piszkos munkákat, hogy aztán a végén diadalittasan továbbléphessek rajtuk. Ezek a dolgok vittek engem mindig is előbbre, és előbbre.

A mai nap is egy ilyen útra készülök, hiszen a küldetésem első lépéseit, az elkövetkezendő pár napban fogom megtenni. A szüleimnek temérdek besúgója van a szövetségek között, s így nem volt nehéz pár órával korábban megtudni, hogy hatalmas bejelentésre kell számítani. Sajnos olyan mély berkekbe nem tudtunk sosem eljutni, hogy pontosabb információkat is előre megtudjunk, de ennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy már hajnalok hajnalán felkelhessek, és magamra ölthessem a páncélomat. A fegyveremet kényelmesen, és stabilan felhelyeztem a hátamra, valamint a bal combomon található kis rekeszbe beleillesztettem a harangomat, mely az esetleges áldásaimban segédkezhet a szükség esetén. Több, mint egy órát készülődtem a szobámban található fenséges tükör előtt, hogy a kinézetem hozza a hozzám és a családomhoz illő minőséget. Miután viszont meghallottam a felcsendülő jelzőharangokat, azonnal megindultam a házunk bejárata felé, hogy kezdetét vehesse életem első, legjelentőségteljesebb kalandja. Amint kiléptem a frontális ajtónkon, megcsapta hófehér bőrömet a hajnali dér, mely kisebb hidegrázásokat okozott a testem több pontján. Émelyítő érzés volt, ahogyan a hidegre és az izgatottságra egyszerre reagált minden porcikám. A tömegekkel együtt indultam meg a pódium felé, ahol nem sokkal később Aldrich is megérkezett a talpnyaló papjaival együtt. Érdeklődve, és enyhe színi mosollyal hallgattam, sőt.. ittam minden szavát. A lakosság már megszokhatta a személyem elbűvölő mimikáit, és gesztusait.. nem okozhattam nekik csalódást. Az információkat melyeket a főpap hirdetett, még nem hallottam, hiszen mint említettem a besúgóink nem végeztek kellően alapos munkát, de nem maradtam le semmiről. Éppen arról volt szó, mint amire édesapám, és én számítottunk. El kell hagyni a várost, egy megmentő expedíció képébe burkolt felderítő hadjárat miatt. Akármennyire hiszik is az emberek szentnek ezt az embert, az én szememben akkor is egy képmutató férfi marad, aki csak ugráltatható hősöket keresgél, hogy ne a papjainak kelljen bekoszolnia a kezüket. De ez már csak rúzs, és púder a tömegnek.

A hegyi beszéd végén a tömeg mozgolódása törte meg a csendet, várható volt, hogy a pórnép hamar elhúzza a csíkot. Mit is vártak az emberektől? Én nem hiába vetem meg őket. Egyedül csak a hollowok azok a személyek, akikre nem gyűlölettel, hanem inkább szánalommal tekintek. Kevesen maradtunk a pódium előtt, de a pap arckifejezéséből ítélve, éppen elegen a piszkos kis munkájához. Miután megszólított minket, egy lépéssel előrébb léptem, és kihúztam magam.
- Cedric Au’berran, a szörnyvadász család legfiatalabb sarja. Enyém a megtiszteltetés, hogy méltóságod szolgálatába léphetek. Kérem fogadja el szégyenteljes képességeimet, és lenézendő fegyveremet. – az etikett szabályai szerint a fejemet is mélyebb szintre süllyesztem, s az egész kisugárzásomból, csak virít a tisztelet, és a méltóság. Néha-néha egy kedvesebb mosolyt is megengedek magamnak, de ha úgy érzem, nem engem figyelnek, visszaváltok a szokásos komolyabb arckifejezéseimre. Körbenézek közben, ahogyan mindenki bemutatkozik, és próbálom visszafogni a groteszk, és lenéző gondolataimat. Nem lenne szép dolog, ha ez kiülne a küllememre is. Na meg persze mindenki tudja, hogy aki sokat ráncolja a szemöldökét, annak hamarabb öregszik az arca. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, ugyebár.

A méltóságos úr a bemutatkozások után int felénk, hogy kövessük, én pedig előre engedve a bátor „sereget” eleget teszek a kérésének. Nem akarok nagyon lemaradni, éppen olyan távban vagyok, hogy mindent tisztességesen hallhassak, de mégsem keltek fel nagyobb figyelmet a szükségesnél. Arra még bőven lesz lehetőségem, úgy hiszem. A főpap továbbra is különös, és számomra felettébb zavaró stílusban beszél, néhol még meg is akad a mondandójában. Mivel már az elejétől fogva nem volt szimpatikus az egész dolog, így nem lepődök meg a megváltoztatott mondatközepén sem, de a türelmem már kezdett véges lenni. Utunk a keleti kapuhoz vezetett, egyenesen a város szélére, ahol hál istennek inkább a hollowok voltak a jellemzők, semmint a szánalmas emberréteg. A vérrel megjelölt fa részénél egy picit megemelkedett a szemöldököm, ismét.. hiszen nem éppen egy papságra jellemző jelzőmódszer, de én már mindent elhiszek. Az őr is hozzá tesz egy jelentéktelen szöveget a pap monológjához, amit talán nem is lenne rossz ötlet betartani, de ha nem mondta volna is így tennék. Az egész valahogy bűzlik nekem, néha még a csapda detektorom is riasztani kezd, de nincs mit tenni. Az én feladatom, hogy túléljek mindent, és elhozzam a dicsőséget a Világ számára. Ha már az elején megbuknék ezzel, akkor jobb is, ha meghalok. Amint a bevezető dolgok lezajlottak, és a többiek is úgy döntöttek, hogy el kellene indulni, én is ekképp teszek. Nem szívesen maradnék le tőlük, elvégre ha az út végén mégis csapda várna minket, kell aki harcol helyettem, vagy netalán.. feláldozhatóvá válna, az életbe maradásom érdekében. A cél szentesíti az eszközt, nemde?

A félrevert harang zajára jöttem fel a csatornák mélyéről, legszebb és egyben egyetlen kosztümömben. Szeretem az eleganciát s imádom , ahogy megbámulnak az utcán, holmi úrnak nézve. Nem tudom miért de éreztem, hogy hoznom kell így vállamra csaptam s egy zsákban cipeltem harci páncélomat, kézen fogva Beatrice-vel. Nem érdekelt a csőcselék útja, mégis velük tartottam, jó sok ember lábára rálépve. Vigyorogtam, mikor a kard pengéje felsebesítette a lábakat, s mikor megnézték mi történt elsodorta őket a tömeg s az agyatlan népek szre se vették, hogy hány embert tapostak el. Vicces volt s párszor kacagtam is a halál egy ily bugyuta formuláján, s csak akkor csüggedt le arcomról a derű, mikor megláttam a célunkat. Szó szerint úszni akartam a tömegben visszafelé, csak ne kelljen templomba mennem, ám végül bekeveredtem s megadóan a tömeg közepe táján, elkezdtem figyelni arra a béna cicomás őrültre akinek monológjai közben próbáltam nem elaludni.
Mondandója elején éreztem, eldőlök s hunyni térek, mígnem egy érdekes részlet nem ütötte meg fülemet. Végre. Oly régóta rostokolok eme szenny városban, most meg társasággal kelhetek útra. A küldetés célját nagy ívben elkerülte a fülem, előbb vágnám le a papot mintsem megmentsem, de jelen szituációban a alkalmazkodás volt a legjobb döntés.
"Harcosok, gyűljetek csak" mondatra viszont érdeklődve figyeltem újdonsült játszópajtásaim.

Először az unalmas névtelen sunyi alakot figyeltem meg, ám azonnal át is vándorolt szemem a következő jelöltre, miután rájöttem hogy számomra teljesen értéktelen lehet a fazon. Elég csöndes nemigen lehet vele jókat mókázni.

A nemes bemutatója már sokkalta szimpatikusabban csengett. Imádok a beképzelt népek orra alá borsot törni, így elégedett voltam első számú célpontom azonnali megtalálásával, de azért néztem a többit is.

A véres csuklyás Aida is viccesnek tűnt. Buta szektás, de olyan bizarr egyesület képviseletében, akik baromságai mókásabbá teszik rögtönzött csapatunk útját.

A szenilis harcos azonnal szimpátiát váltott ki, magam sem tudom miért, ő vele is jó lesz bolondozni. Vagy ha nem megölöm, majd elválik.

Végül a veszteni való nélküli leányzóra került a sor. Ilyenkor sajnáltam holt létem, mikor fiatal zsenge hölgymények kerülhetnének a tálcámra...

Sajnáltam a dolgot, ám érdeklődésem hamar elmúlt, mikor rájöttem, hogy egy nagyobb embertömeg engem bámul, mivel izgatottságomnak testem képtelen volt gátat szabni, s mint egy gyerek, Vajon miért? Ugráltam, a kardlábaim hangja pedig visszhangzott a teremben.
-ÉNIS ÉNIS! Szektás vadászatra jelentkezem! S ha már a bácsi s a többiek is szépen bemutatkoztak, a nevem Cocytus! Érezzük jól magunkat együtt!Elvigyorodtam a viselkedésem másokban keltett megrökönyödésén s sajnáltam, hogy csak eddig tartott a dolog, ér már menni is kellett. Mint a csiga vánszorgott a humbugolós fazon, így bőven volt az egyik sikátorban felvenni páncélomat, így érni a várkapuhoz.
Újabb unalmas hegyi beszéd következett, ami közben nagy nehezen elfojtottam egy ásítást. Csupán az utolsó mondat volt, mely megmozgatta a fantáziám, s egy érdekes játék képe körvonalazódására késtette agyam.
- Hallottad, ne térjünk le az útról Beato. - Simogattam meg Alabárdom, melyet eddig óvatosan befáslizva, járóbotként hordtam magammal, ám most kibontva a vállamra csaptam.

- Kezdődjék a játék!